Ismét úton egy újabb lehetőség felé. Megérkezett a válasz, hogy igen tetszik az önéletrajza, kérem fáradjon be hozzánk egy személyes interjúra. A sok-sok elutasítás és nem válaszolás után, ez már elég üdítő. De ezen a ponton, még nem vagyok előrébb.
Egy olyan céghez megyek be személyes interjúra, akiről semmit nem tudok, sokszor még azt sem lehet tudni, hogy milyen állásra fogunk jelentkezni. Pedig fontos lenne a felkészülés. Már csak lelki okok miatt is. De nem sajnos ilyen lehetőség nincs.
Egyezteted az időt, majd megveszed az utazáshoz szükséges jegyet/bérletet. Ki tudja érdemes vagy nem. Persze egy befektetés  nem mindig térül meg.

Gondolkodom a villamoson utazva. Lehet nem lesz ez jó, nem szeretnék rábeszélős munkát, és mi van ha ilyen helyre hívnak. Vagy más munkahelyre amelynél, ha tudnám miről lenne szó be se fáradnék, mert tudom nem vagyok rá alkalmas. Sokszor raboljuk egymás idejét feleslegesen.
De megyek. Mert egy lehetőség, arra hogy talán most megfelelek, és nekem is megfelel a munka.
És hirtelen egy másik gondolat futott át a fejemben. Mi van ha elutasítanak, mert nem felelek meg, nincs olyan képzésem ami számukra megfelelő, de nem szóltak róla. Nincs szükségem még egy elutasításra, főleg nem olyanra mikor egy személyes találkozás után történik. Nagyban rombolja ám ez az ember önbecsülését. Nem elég hogy sokszor nem is méltatnak válaszra, miután elküldtem az önéletrajzomat, de még egy személyes megbeszélés után sem jeleznek vissza, hogy köszönöm még sem Önre van szükségünk. Sehogy sem jó ez így ahogy van. De ugye mi nem tudunk mit tenni. El kell fogadnunk, alkalmazkodnunk kell, túlélni. Különben elbukunk, és még kevesebb lesz az esélyünk arra, hogy állást találjunk.